De nem csak úgy szeretném oda adni Gerinek, hanem azt is szerettem volna, hogy sokáig elkísérje Őt. Ekkor eszembe jutott, hogy lehetne egy album első oldala is. Az albumba 15 fénykép került minden évből egy fotó, mióta belepottyantunk egymás életébe. Minden fénykép mögé került egy kis üzenet.

Mindenképp egy masszívabb albumban gondolkodtam amibe sok fényképet tehetek. Amikor megláttam A Case Of The Blahs kollekciót biztos voltam benne, hogy ez a készlet lesz az alap. Sok album nézegetés után Celma– nal talátam olyat ami tetszett, és csak annyit változtattam rajta, hogy én textillel borítottam be.

Igazi múltidézős album lett.

Mi is elballagtunk. Majd’ két évig jártunk bölcsibe. Én is. Tudok rengeteg sztorit Áronkáról (a neveket megváltoztattam), tudom, milyen lehetetlenül viselkedik Tomika, ha éhes, tudom milyen keserves reggelente az elválás kilenc hónap elteltével is a kis Anitának és azt is tudom, hogy hogyan lehet megvédeni a pöttöm Gabit. Tudom, hogy ki énekel borzasztó hangosan és hamisan, tudom, hogy Kati néni szurkol, ha fociznak a gyerekek és tudom, milyen játékokat készít ki az asztalra Kriszti néni reggeli után… Szentimentális és közhelyes leszek, de a szívemhez nőttek mindannyian! Hiányozni fognak és titkon remeg a gyomrom, ha arra gondolok, milyen lesz az oviban. Ugyanúgy fognak-e szeretni minket, ugyanolyan biztonságban fogjuk érezni magunkat, elfogadják-e a bogarainkat és vihetjük a kedvenc játékokat? Megannyi kérdés, bár ezek csak bennem kattognak…

Az egyik facebook csoportban volt egy hosszú, sok hozzászólásos beszélgetés arról, hogy mit érdemes ajándékozni a nevelőknek, minek örülnek igazán. Sok vélemény képviseltette magát. Korábban nem gondoltam bele, hogy minden ballagáskor tömérdek ajándékot kapnak, ezeket hol és hogyan tárolhatják, stb. Az eredeti tervemet, hogy a közel két év fotóiból válogassak és egy minialbumot készítsek – vagyis kettőt, a két nevelőnknek – ezek után elvetettem, és kitaláltam egy igazán minikét.

Hat és fél cm x hat és fél cm az alapjuk, és az egyszerűség kedvéért leporellót készítettem. A méret azért ekkora, hogy a tízszer tízes vásznak hátuljában elférjenek. Összesen három fénykép került bele: egy közös, családi fotó, bevallom azért, hogy ránk is emlékezzenek. 😀

és egy-egy fotó Veroniról és Oliról. A fényképeik mellé kinyomtattam néhány mondatukat, hogy mit szeretnek a legjobban Krisztiben, illetve Katiban. Csak a borítókat díszítettem egy ovis csipivel. Végtelenül egyszerű. Azt akartam, hogy semmi se terelje el a figyelmüket a lényegről. Arról, hogy milyen apróságok tudják boldoggá tenni a gyerekeket, mert ez a legfontosabb.

De azért nem csak ezek a csöpp minialbumok születtek! Nem tudtam kibújni a bőrömből! 😀

Két pici vásznat készítettem, ezek is nagyon egyszerűek. Alapozás után repesztettem, kicsi színt vittem fel rájuk, pecsételtem, egy-egy chipboard került rájuk és néhány virág. Ezeknek a vásznaknak a hátuljába tettem bele a minialbumokat, majd szalaggal átkötöttem őket, hogy helyükön tartsák az albumokat. Indulás előtt esett csak le, hogy ez így nem lesz jó! A megoldás az lett, hogy a vásznak hátuljában keresztbe rögzítettem a szalagot, így a vászon mindkét fele a funkciójának megfelelően működhet – elöl érvényesülhet a kis kép, hátul a bekötve a minialbum. (Sajnos a kapkodásban nem fotóztam le a végleges verziót. A lenti képeken még a teljes vásznak vannak átkötve.)

Azzal fogadtak minket délután a búcsúbulin, hogy a nap folyamán többször megkönnyezték a kis csivitelő ikreinket. Mert hogy egész nap azt mondogatták, hogy mi mindent szeretnek itt a bölcsiben, és mi a legjobb bennük, a nevelőkben. Pedig esküszöm, nem tegnap szedtük össze, hogy mik kerüljenek az albumba és tényleg, de tényleg nem mondtam egyik lurkónak se, hogy ezeket mind el is meséljék!

Így ballagtunk mi el a bölcsiből