Úgy alakult, hogy október elején intézményt váltottam a nagyobbik gyerekemmel, így az addigi ovitól elköszöntünk. Nem, nem búcsúajándékokat kezdetem készíteni. Eszembe sem jutott. Pontosabban addig nem jutott, amíg az utolsó napon nem láttam, hogy a dadus milyen szeretettel puszilta meg és köszönt el a gyerekemtől. Akkor határoztam el, hogy neki szeretnék valamit adni.
Képeslapot terveztem, de egyrészt nem erősségem, másrészt meg épp akkor volt a scrapbook klub, ahol egy kicsit albumot készítettünk. Így meg is volt, kinek lesz belőle ajándék.
Az album alapja még a klubon elkészült, amit otthon szétszedtem és újra megcsináltam. Hiába, nem megy nekem a hirtelen alkotás, szükségem van némi fejben tervezgetésre. Az eredménnyel nem lettem maradéktalanul elégedett, itt-ott elsietett és elnagyolt, de összességében tetszik és szívemnek kedves. Négy zsebes album, mindegyik zsebbe tettem egy-egy taget, azaz kettőt, miltonkapoccsal összefogva. Kivágatokkal, chipikkel és szócimkékkel díszítettem, olyan szavakkal, amik a dadusra illenek és melyek kifejezik a hálámat, hogy szerette a gyerekemet és gondoskodott róla. Egy fénykép is került az egyik tagre.
Át tudtam adni személyesen és szavakkal is megköszönni. Nagyon meglepődött és nagyon örölt neki. Amikor kibontotta és megnézte, már nem voltam jelen, remélem, hogy felfedezett benne mindent. Még egyszer köszönöm, Anikó néni!
(És igen, szeretem a szép masnis albumzáródást…)
