Kétévente követték egymást a gyerekek anyukáméknál, ő a legkisebb. A fotó az ünneplőbe öltözött kis orgonasípokról néhány másik mellett míves keretben függött mama házában az ágy fejénél lévő falon. Kevés fénykép készült akkoriban az egyszerű falusi családnál, így különösen nagy becsben voltak. (Papa még a gyerekek kiskorában meghalt, ezért említem “csak”mama házaként a kis házat, ahol felnőttek.) Nem csak a kép, hanem a környezete, a szoba is emlékezetes: diófa ágy, éjjeli- és ruhás szekrények, a sarokban cserépkályha, kézzel hímzett terítő a tévé állványán és az asztalon, keményített huzatban az ágyon vastag dunyha. Mi unokák, majd’ elvesztünk alatta, amikor ott játszottunk vagy aludtunk. Felidézi az ott töltött vasárnapok, karácsonyok, nyarak, disznóvágások, kukoricaszedések emlékét.
És persze az utánozhatatlan mamaillatot.
A képen szereplő gyerekek is emlékeket idéznek. A három testvér összetartásban, szeretetben, egymás segítésével élt és él ma is. Mindig, ha megyünk hozzájuk, mintha hazamennénk. Amikor gyerek voltam, majdnem minden hétvégén végiglátogattuk mamát és a testvéreket. Manapság már ritkán találkozunk, de ez a kép is segít emlékezni, és hálát adni azért, hogy ilyen értékes családba születtem.
Szeretettel emlékezek mamára és az ott töltött időre is.
Van még pár képem mama házából, azokat is hasonlóképpen, alkotásban fogom megőrizni. Mamáról már készült egy nagyoldal, itt tudjátok megnézni.
És jöjjön a kihívás inspirációról néhány fotó. (A betűmatricák színe élőben nem üt el a többi narancsos-rózsaszínes színtől.)
