Lánybúcsúba készültem, és szerettem volna (oda is) ajándékot vinni. Olyat, ami nem túl komolykodó, de időtálló, és kicsit én és kicsit a menyasszony. Akinek a színe a fekete. És amikor megkérdeztem, hogy azon kívül milyen színeket szeret, majdnem az összeset felsorolta . Végül a mentára esett a választásom, egy kis arannyal egészítettem ki, na meg sok fehér és némi fekete került bele.
De nem is ez a lényeg, hanem az, aki kapta. Mela. Felnőttbarátság a miénk, egészen új. Annál egy kicsit régebben ismerjük egymást, hogy barátok lettünk, mert egy társasághoz tartozunk. Aztán hárman lányok “klikkesedtünk” és szorosabb kötődés is kialakult. Szeretem azt a kettősséget, ami benne van: a szertelenség, bohóság, cukiság, naivitás, és a komolyság, felelősségteljesség. Őszinte, kedves, nyitott. Szeretnivaló.
Mielőtt túlcsordulna az érzelgősség Meláról, visszatérek az ajándékra…
Ajándékozásnál rendszerint elgondolkodom, hogy hol a határ abban, ami én vagyok, és ami a megajándékozott. Már olyan szempontból is, hogy egy kézzel készített album vagy egyéb ajándék nem mindenkinek dobogtatja meg a szívét vagy értékeli. És valljuk be, a scrapbook alkotások amúgy sem mindenkinek jönnek be. Esetleg nem tudják, hogyan tárolják, hova tegyék. Főleg, ha nem gyűjtögető életmódúak és tesznek ki mindent kisebb-nagyobb polcokra. (Mela szerintem tényleg örült az sk ajándéknak.)
Egy memorydexet készítettem, hasonlót, mint nemrég Móninak. Tettem bele pár képet a párról, az Üllői úti fák Eskövő c. számából néhány részletet pauszpapírra írva és hangulatlapokat. Szívószál tartja, a lapok kivehetők (Sizzix-szel vágva, Heidi Swapp Wanderlust Memorydex vágókést használva, némelyik domborítva is), chipboard, matrica, cimke és dekortapasz díszítőelemekkel, a szokásos egyszerűséggel.
